Beküldte fulopagi 2011. 01. 25-n 22:51-kor

 

Korábban ugyan olvastam, hallottam, hogy Erdélyben a fennsíkok tisztásain ma is élő mesterség a faszénkészítés, de nem igazán készültem rá, hogy megnézzük, mi is rejlik e mögött. Első találkozásunkat  egy véletlen szerencsének köszönhetem, mert barangolásaink során szeretünk letérni a forgalmas főutakról. Ekkor is egy kis kitérőt terveztünk egy göröngyös úton haladva az erdő mélyébe, amikor egyszer csak a zúgó patak mentén haladva véletlenül pillantottuk meg a faszénégetők táborát a gomolygó fűstön át.  Mélyen lelkembe ívódott ez a náluk töltött pár óra emléke, és elhatároztam, hogy ha máskor visszatérünk erre a földre, feltétlenül felkeressük őket. Nos, másodjára a téli időjárási viszonyok meghiúsították, hogy ugyanoda látogassunk vissza, de végül, Farkaslaka környékén egy könnyebben megközelíthető helyen szintén szénégetőkre bukkantunk.

 

Nem könnyű mesterség a faszénkészítés. Hajnalban kelnek, egész    nap robotolnak a hőségben, a hidegben, füstben. Nappal megrakják a boksát több köbméter bükkfából, vagy tölgyfából, néha gyertyánból. Az akác nem jó, mert a szene pattogós, szétreped apró porrá. A hosszú hasábokra darabolt fát szabályos rendben egymás mellé és egymásra állítgatják. Ez a boksa, amit szénával, majd földdel betakarnak, hogy légtelenül ízzon bent a fa a föld alatt, és szenesedjen. Belsejében üreget hagynak, melyet gyúlékonyabb anyaggal (forgács, fahulladék) töltenek ki. A boksát a tetején keresztül gyújtják meg. Lassan, füst nélkül, gőzölögve 8–12 napig izzik. Ezután a földet lehúzzák róla, és szénporral betakarják, hogy teljesen kialudjon. Így készül a faszén.

 

„Kívül csak kormol, pipál, belül azonban izzik, eleven tűz az egész, pont olyan, mint a szénégető” A boksából a szenet korán kell kiszedni, mert napközben már elviselhetetlen meleg. Nappal megrakják az újat, estére ledöngölik, majd begyújtják. A boksát éjjel-nappal őrizni kell, minden két órában megnézik, ledöngölik, járják a facipős táncot. Járják, ropják, pedig zene sincs hozzá valami belül dübörög a szénégetőben, annak ritmusára mozog a boksa tetején. Nehéz tánc ez, de mégis légies, könnyed mozdulatokkal művelik. Óvatosan, mert ha a boksa beszakad, akkor a faszéntáncosnak már csengettek is. Nem sok esélye van a túlélésre, hiszen a kúp belseje négyezer fokon izzik.

 

A szénégetők nem szószátyárok, halk szavú emberek, csak nyelik a füstöt, teszik a dolgukat. A ruhájuk, bőrük egyaránt ragad a koromtól, csak szemük fehérje villog arcukban.

Minden mozdulatuk szinte rituális, nem erőből, hanem rutinból származik. Ragadnak a koromtól, na meg az izzadságtól, de a boksák szépen pipálnak, csendben, nem nagy füsttel.  Kemény kenyérkereset ez, a szénégetők hagyományozzák a tudományt, apáról fiúra száll a mesterség. Egy-egy boksa nyáron három hétig is ég.

 Ha hűvös idő van, akkor hamarabb elkészül, jobb is a szén minősége. Azt, hogy mennyi szén jön ki egy boksából, előre nem lehet tudni. Boksája válogatja, attól függ, mennyi és milyen faanyagot raknak bele.

A faszenet kis zsákokba csomagolva szállítják el. Régebben városról-városra, faluról-falura jártak a faszenes szekerek, árujukat kovácsok, lakatosok, bádogosok fémek izzításához és más kisiparosok, valamint háziasszonyok vasaláshoz vásárolták.   Ma már tehergépkocsikra pakolják az árut, amelyet elsősorban külföldre szállítanak. Németországba viszik ki a kiváló mínőségű faszenet, na meg a benzínkutaknál árusítanak belőle.

/Hajdú Sándor: Fekete Arany cikkének felhasználásával/

 

Dávid József

A szénégető tükre     

Itt, a hegyen, oly nyugodtak az álmok.                
a sötétre vigyáznak gyémánt csillagok.
a világ zaja oly távol, szuszog egy toboz,
a fák között egy-egy farkas galopp.
egyszer csak kinyitja szemét a hajnal.
pilláin még ül egy álommanó.
ideje felkelni hétalvók,
dalol egy fenyőrigó.
a szénégető is ébred,
étele szikkadt kenyér.
korsóban bőzsírú tejfel,
korgó gyomor épp enni kér.       
boksából hófehér füst száll,
izzik a fenyők java.
ott, bent reccsen a hasáb,
izzó szenes-szimfónia.                         
aranymálinkó röppen az ágról.
tűzszíne már messzire jár.
a tisztáson körben a boksák,
jelzik, hogy hol a határ.
a szénégető egyedül él itt.
nem hiányzik az ember szava.
fapapucsban őrzi a tüzet,
zenéje a lombok dala.
a város oly messze a völgyben.

a völgy felett ködpaplan ül.                 
homályos, távoli képek,
egy asszony fotója legfelül.
közben megnézi újra tüzet.
jó-e az összes rakat?
arca fekete, akár egy néger,
egy hargitai dísz-kirakat.
még emlékszik a nő szemére.
volt oly gyönyörű szép.
álmában már ritkán visszajáró,
feledésbe öltözött kép.
elkészült immár a szén is.
patak vize fénylő tükör.
tisztára mossa sötét testét,
elment a múlt, és jön a jövő.

Beküldte fulopagi 2011. 01. 11-n 14:11-kor

 

Előző évben nyáron fedeztük fel Erdélyországot először, bár szívünkben már évek óta készültük bejárni gyönyörű tájait. Őrökre szívünkbe zártuk e Tündérországot, oly annyira, hogy aztán többször is visszalátogattunk e varázslatos vidékre. Életre szóló, felejthetetlen élményeket nyújtó kirándulásokat tettünk Székelyföldön, Hargitán, a Gyimesekben. Hegyeket átszelő szorosok, hullámos dombhátak, széles völgyek, lankás legelőkön pásztorok nyájaikkal, csobogó patakok, szépséges tavak, hűs források, lebukó nap a zord havasok felett, mind megannyi csoda várt ránk.

 

Kívánom, hogy minden hazánkban élő magyar legalább egyszer látogasson el ide, és ismerje meg az erdélyi ember büszke, olykor dacos, de mindig őszinte, nyílt, befogadó lelkületét!

 

  Szóljanak a továbbiakban Wass Albert, a trianoni magyarság nemzedékének meghatározó alakjának szavai helyettem.

 „Amikor én kimondom ezt a szót, hogy „Erdély”, ebben benne van minden: a szívem, a lelkem, az agysejtjeim molekulái, mindaz, ami voltam vagyok és leszek, tulipános bölcsőmtől a kopjafáig. Bár életem 83. esztendejéből negyvenötöt idegen földön kellett eltöltenem a történelem rendelése folytán, soha, egyetlen pillanatra sem éreztem magam „leszereltkatonának”, kit esküje már nem kötelez többé. Honából kivert harcos maradtam, akit nem kell eskü kötelezzen hűségre. Véremben van. Minden írásommal, minden beszédemmel, mindég és mindenütt Erdélyért harcoltam. Azért az Erdélyért, melyről tudom, hogy már nem lehet az enyém soha, de még lehet azoké, akik ott maradtak, szenvedtek és hűséggel kitartottak minden gyötrés, megpróbáltatás ellenére is. Minden maradék erőmmel és igyekezetemmel azért küzdök még ma is, hogy Erdély újra az legyen, ami volt: három szabad nép hazája, Isten és ember előtti egyenlőség, a tisztesség és az emberszeretet földje.

Mert Erdély számomra nem csak egy földrajzi egység. Ebben a szóban benne van mindaz, ami igaz, jó és tisztességes. Nem véletlen, hogy a vallásszabadság elsőnek az erdélyi lélekből fakad, mint egy tiszta vizű forrás az életet és igazságot szomjazó emberiség számára. Nem véletlen, hogy válságos időkben a magyar szellemiség mentsvára volt Erdély, a magyar kultúra menedéke, ahol viharban is virágzott a lélek. Erdélyi ember, legyen az magyar, román vagy szász nem téveszti össze a kultúrát a civilizációval, a valóságot a látszattal, a hazafiasságot az elfogultsággal, az igazat a hamissal, a jót a rosszal. Nem véletlen, hogy a román kultúrának is Erdély volt a termőföldje, még azokban az években, melyeket később a politikából burjánzott propaganda az „elnyomás idejének” nevezett el.

Erdély levegőjében van valami láthatatlan, megnevezhetetlen erő, mely mintha a földből sugározna elő, s belenőtt a fákba, hegyekbe, meg az emberi gondolkodásba. Ez az erő csodákra alkalmas. Költőket, tudósokat terem, kik nem hírnevet keresnek, hanem szerényen félrehúzódva a világ zajától élik a maguk alkotó életét, és amit alkotnak, az soha se rontja, de javítja és szépíti a világot. Ha idegen kincskeresők békében hagyják, Erdélyt az emberi lélek virágoskertjévé válik, melynek békés és szelíd összhangját megérzi az átutazó, s örömét leli benne. 

Vannak a világon szebb vidékek. Magosabb hegyek, gazdagabb vizek, fényesebb városok. De békésebb esték, szelídebb szellők, kékebb égbolt, színesebb virágok, békésebb emberek sehol sincsenek Isten szabad ege alatt. De a hangsúly a szabadságon van. Ideje hát, nagyon is ideje, hogy helyrebillenjen a szabadság mérlege Erdély vérrel és könnyel öntözött földje fölött. Ezek a vajúdó idők alkalmat nyújtanak az erdélyi román népnek arra, hogy adósságaikat rendezzék az erdélyi magyarság felé. S ez a vénember bízik abban, és szívből reméli, hogy Erdély románjai eléggé erdélyiek hogy végre-valahára megalkothassanak egy olyan pompás kis országot, melynek minden fiára egyformán süt a nap, s melynek háromnyelvű népe békés egységben élve, mindegyik a maga kultúráján keresztül közelítheti meg Isten országát.”

 

Erdély a megnevezhetetlen erő

Beküldte fulopagi 2010. 12. 27-n 16:04-kor

 

Még javában tartott a karácsony, amikor hajnali 3-kor berreget az óra. Borzasztó érzés, amikor éppen álomba merülnél, mert addig járt az agyad, kavarogtak a gondolatok, hogy mindent beraktál-e a csomagba, meg mit hagysz otthon, mit felejthettél még el.

Aztán indulás neki a hóesésben, mert éjjelre megérkezett a mások által oly nagyon várt fehér karácsony is! Az utcánkban mi voltunk az első mohikánok, tulajdonképpen jó volt nézni, ahogy mély nyomott hagyunk a friss hóban.. Az M3 szakaszosan volt takarítva, csúszós-nyálkás szakaszokat hirtelen váltották hófedte csapásnyomok. Aztán beértünk két hókotrót, akik egymás mellett komótosan nyomták el a havat, szép kis konvojt kialakítva maguk mögött, és a hozzánk hasonló, ki tudja mi okból, de elszánt örültek lassú 30-40-es tempóban araszoltak mögöttük. Persze voltak olyanok, akik ki-be vágtak egyik sávból a másikba, beelőzve néhány autóst a kialakult sorban, hát gratulálok az ilyen intelligenciához. Debrecen közelében aztán alábbhagyott a havazás, és már simán haladtunk tovább.

Király-hágó közelében kicsit csúszott az út, de ettől eltekintve rendben haladtunk célunk felé. Aztán egy szerpentines, hegyvidékes szakasz következett. Kapaszkodtunk felfelé, amikor hirtelen egy őz termett a kocsi előtt. Az egész egy pillanat alatt zajlott le, átbújt a korlát alatt, és már az úton is volt. Fékezés, csapódás, az őz kapálózik a földön, pörög ki a lába, mi meredten nézünk előre, akkor vettem észre, hogy a szemben sávban állunk. Őz felugrik, ijedten néz jobbra-balra, aztán uzsgyi fel a hegyoldalon, eltűnik, mintha ott sem lett volna.

Párom kiszállt, szemrevételezte a kocsit, összeszedte a lehulló műanyag darabokat. Gyanús volt neki, hogy folyamatosan megy a ventillátor, de aztán végül továbbindultunk, mert elég pocsék helyen történt az eset, és félő volt, hogy nekünk jön valaki. Pár kilométer megtétele után nyilvánvaló vált, hogy elfolyt a hűtővíz, tehát meg kellett újból állni. Most mit csináljunk, előttünk a hegy még felfelé, inkább visszagurultunk lefelé az utolsó településig, ami szerencsére közel volt.

A falu határában megpillantottam egy nagy autószervizt, ahol persze, csak a biztonsági őr, meg a kutyái fogadtak. Arra jó volt, hogy mutatott egy házat, hova menjünk, ott hátha segítenek. Elindultunk az irány felé, amit mutatott, a sárga ház felé, ott senki, a szomszédos kocsmában viszont nagy volt a forgalom. Párom oda be, jön kifelé egy megtermett úrral, hogy majd az megnézi. Bele is kukkantott, és hát ő is megállapította, hogy bizony az ütődéstől valóban megsérült a hűtő, eldeformálódott, ezt bíz eddig is tudtuk. Vázolta, amit tenni lehet. Hagyjuk az udvarában a kocsit, holnap hoznak bontóból alkatrészt, oszt beszerelik. Itt a közelben van egy panzió ott meg addig elleszünk. Nahát, ezt így elsőre talán azért mégsem, gondolkodjunk azért tovább, hiszen a kocsi tele cuccal, síelésre, szilveszterre, kirándulásra, fotózásra is készültünk. Az ürge nem értette a dolgot, hát az udvarán csak ellesz az a kocsi, volt már nála nagyobb értékű masina is ugyebár. Csak ingattuk a fejünket, hogy ez nem a legjobb megoldás, na aztán ezen jól berágott, hogy mi ilyen bizalmatlanok vagyunk.

Közben jött két másik szaki is, akik szintén belenéztek a kocsiba, majd közölték, hogy nekik otthon van elfekvőben hűtőjük, igaz, hogy nem éppen ehhez a kocsihoz való, de majd valahogy megoldják a problémát, a fölös részeket eldugaszolják, átkötik, nem lesz gond. Ezzel be is pattantak a járgányukba, azzal, hogy mindjárt jönnek vissza. Közben telefonálás haza, hogy mit lehetne tenni. Mondták, hogy amint lehet felveszik a kinti partnerrel a kapcsolatot, és ha megoldható, kiküldenek autómentőt. Közben szakik vissza, ingatták a fejüket, hogy sajna mégsem jó a ketyerűjük, mert itt-ott-amott, szóval sehogy sem stimmel. Végül mégis az lenne jó, ha elgurulnánk abba a panzióba, ott elalszunk, aztán majd holnap szereznek ők hűtőt, nem lesz gond.

Végül megköszöntük a felajánlott segítséget, de mondtuk, hogy egyelőre várakozunk, mert esetleg autómentővel valahogy megoldjuk a dolgot. Telefon újból, megadtuk a pozíciónkat, aztán berendezkedtünk a több órás várakozásra. Ekkor egy kicsit bepánikoltam, mert elképzeltem, hogy itt éjszakázunk a fagyhalálban a kocsiban, egy falu szélén, az ismeretlenben. Na erre az én párom, egyből, hogy ez így nem mehet, megkeressük azt a panziót, a kocsi lehűlt annyira, hogy odáig eldöcögtünk valahogy. A tulajok kedvesek voltak, kaptunk meleg szobát, ők is mondták, bármiben segítenek, de hát elég rosszkor jött ez a szerencsétlenség, mert hát ugye ünnep van, és minden zárva. Én lefeküdtem a finom meleg ágyikóba, és félálomba merültem. Párom közben telefonálgatott, végül már egy itteni képviselővel egyeztetett. A tulajdonos hölgy tolmácsolt neki, mert bizony románul egy szót sem értünk. Egyszer csak jön mosolyogva az én párom, hogy itt az utánfutós kocsi, és már rakják is fel a kocsinkat, és megyünk, mégis ott éjszakázunk Csikszeredán, rendben lesz minden. Ugrottam fel egyből, megköszöntük a szívességüket, nem engedték, hogy kifizessük a szobát, örültek, hogy segíthettek a bajban.

Na, a következő 4 óra azért kemény volt, azt hittem már soha nem érünk oda. Nem tudom milyen kisbusz volt, nem mai darab az biztos, akárhogy fűtött elől, hátra egy foknyi sem jött belőle, lefagytak a lábujjaim. Az utazó sebességünk átlag 30-40 körül mozgott, elkezdett esni a hó, jaj mondom, csak meg ne csússzon most meg ezen a kanyargós,kátyúval tűzdelt úton. Nagyon vidám, kedves pasi volt a sofőr, csak a románon kívül, más nyelven nem beszélt, így a mosolygáson kívül nehezen értettük meg egymást. Aj, mikor megláttam a város fényeit, ahogy ereszkedtünk alá a Hargitán, mintha a mennyország tárult volna elém, hát mégis megérkeztünk!